Honlap neve

Szlogen kell ide.

Ha tőlem egykor válnod kellene,
s élnél, hol nem süt isten napja se,
utánad mennék, erdőn, tengeren,
bilincs vasán át, dúló fegyveren!

Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, ugy meg se halhatunk.

 

Sokkal jobb nem birtokolni, mint elveszíteni

 

Szeress egy hétig, szeress egy évig,
akár tavasztól télig!
De ma igazán szeress,
hiszen holnap megint elmegyek.

 

Ha nem maradsz sokáig távol, itt foglak várni egész életemben

 

Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?

 

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!

 

Könyek gördűltek szép szemedből,
Reszketve nyúlt felém kezed,
És elválánk némán zokogva,
És szívünk mélyen vérezett.

 

Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hüség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták
fel tudnád támasztani, ha akarnád.

 

Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld eskünket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.

 

Más semmi? Mindhiába. Vége.
Hullám moraj már a szerelmünk.
Húzzuk szemünkre kalapunkat.
Föl a fejet. Szépen. Temessünk.

 

Menj és feledj! szivem beéri azzal,
Hogy megsirat és sohasem feled.

 

Hadd folyjon könnyem, hogyha megeredt:
Hisz a kihulló könnyek árán
Talán a szív is könnyebben feled!

 

Van, mikor tisztább
eltörni egy tányért, mint
elmosogatni.

 

Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem,
Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek,
S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek.

S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet,
Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.

 

Elmúlt mint száz pillanat, s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan, mert szívek őrzik, nem szavak

 

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.