Nem szeretlek már, megindult a föld és csillag hull az égről, de nem azért mert csillaghullás hava van, hanem mert lehullott homlokodról is egy annyi magányos éjjelen szőtt glória: a szerelmem, ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé és az ég is könnyezik, ugye megijedtél most is, hogy ráhullott ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp az arcodra, pedig csak az eső esik és hidd el hogy vége; és ezt a szerelmet siratja az ég is. Ne félj, csak egy levél hullott a lábam elé, mint ahogy most már szerelmed is lehull... Nézd már, beborult és hogy esik az eső. (Radnóti Miklós) Nem kísérthetjük a sorsot anélkül, hogy végül meg ne perzseljen. (Ana Veciana Suarla) A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain. (Victor Hugo) Szerelemmel múlik az idő, idővel múlik a szerelem (Madame Pompadour) A szerelem elűzi az időt. Az idő a szerelmet.(Annie Girardot) Már nem születik mese abból, ha látlak, csak néma nevetés, hogy miért volt nekem sok, ami vagy, most meg kevés... (Szécsi Magda) Minden dolog mélyén a szomorúság rejlik, mint ahogy minden folyó végén az óceán.(Amiel) Csak az kedves nekünk igazán, amit féltünk elveszíteni. (Anatole France) Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,Csillag-sorsomba ne véljen fonódniS mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:Általam vagy, mert meg én láttalakS régen nem vagy, mert már régen nem látlak.(Ady Endre) TUDOD, MI A BÁNAT?Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved örökké.Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.Megalázva írni könyörgő levelet, sírdogálva várni, s nem jön rá felelet.Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat őrizni, melyek megfakultak.Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni, mással látni őt, nem visszafordulni.Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással. Aztán átvergődni hosszú éjszakákat, imádkozni azért, hogy Ő meg ne tudja, mi is az a bánat (Osztrovszkij) NEM SZERETSZ
Megálltam ma a télben, nem éreztem a szélben, hogy szeretsz. A holdba néztem éjjel, de nem jött semmi fényjel, hogy szeretsz. A párnám sírva téptem, nem súgta a sötétben, hogy szeretsz. Tudom már, kedves, hallod, tudom, ha be se vallod, nem szeretsz. (Nadányi Zoltán)
ELBOCSÁTÓ SZÉP ÜZENET Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak. Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át. És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsúztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott diszeiből egy nőre. Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben. Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzámtartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve. Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak. (Ady Endre) ÉREZNI A SZÁD
Ujjaim közt illatos, Bársony rózsaszirmot, Fehértornyú templomból, Távoli harangot, Számban szétpattanó, Édes szőlőszemeket, Testemre zúduló, Langyos esőcseppeket, Lábamban a tánc, Tüzes ritmusát, Magamhoz ölelni, Csillagdíszes éjszakát, Hinni, hogy az álmom Valóra vált, Szeretném még egyszer Érezni a szád. (László Ilona) MOST CSAK LÉLEKBEN
Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek, nagyon hiányzik testi meleged, hozzámbújásod, a tekinteted és hangod selyme, s az állati selymek, a bőrödéi, s mozgásod, a melled, s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek, agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet, érzékeim már veled töltekeztek, s ha csókoltál, ettelek-ittalak, hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak, s huszonöt évig meg nem untalak; most csak lélekben tudunk keveredni s meztelenséged is csak képzeletnyi: nem bírod inged, a halált, levetni! (Szabó Lőrinc)
SOHAS megint a gyepszegélyes homokút, aztán a tág kép, föl, a réten át, aztán, mint húsz évig, a sok virág, aztán a remény, hogy tán, éppen úgy, mint egykor, elém szalad: újra búg a gerle, szív suttog és minden ág: őt jelzi az édesedő világ (bár, mint a tavasz, az is szomorúbb: tudja, hogy játszik)... Aztán domb, kövek, aztán a végső hajlat, sietek, aztán a jázminsor a rács megett, aztán háza teteje, ablaka, aztán egy kis kéz, aztán ő maga: aztán a Nem, a Most Sem, a Soha. (Szabó Lőrinc) HA MOST NEM
Ha most nem, utána késő lesz, így is futva érkeztél, épp a végén Egyetlen nap maradt csak hátra, amikor még kiragadhatsz, fölkaphatsz.
Ennyi maradt, egy morzsányi kiáltás, egy utolsó sóhaj feléd, egészen a tiéd. Látod, most gazdag lettél, megélhetted, most megmenthetsz a pokolból egy életet.
De vigyázz, csak percek maradtak mik az örökben pillanatokká törpülnek, ennyi, és hajszál sem marad tőlem Segíts kérlek, tudod, nagyon szeretlek. (Beke Zsuzsa) ÁLOM Amikor elfáradok, húz az ágy, az álom mégis elkerül. Nézem, de nem látom a világot, körben a házakat, a fuldokló fákat. A felvillanó fényben az arcodat látom, ajkaid furcsa fintorát, szemed rejtőzködő mosolyát. S ettől hirtelen melegem lesz - a viaskodó szélben férfias könny remeg az arcomon. (Nagy István Attila) A NÉVTELEN KEDVESNEK Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent, tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng. Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán, kusza leveled olvasom, de a tintája halovány. ...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény, bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém. De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan, én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van. (Li Sang-jin )fordította: Kosztolányi Dezső) NÉLKÜLED Olyan lassan telnek a percek, amikor nem vagy velem. Lapozom a múltat, hátha megjelensz, kilépsz az ajtón, elindulsz az úton, mert tudom, láthatatlan erők vonzanak. Várok, mit is tehetnék, pedig szívesebben ölelnélek, érezném arcod bársonyát, s magamat - veled. De nem lehet, hiába rajzol a képzelet, elbukik ez a nap is - nélküled. (Nagy István Attila) SEMMIÉRT EGÉSZEN Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab volt odakint, és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint. Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku: nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy. Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittíthass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét, és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy.Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd. Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd. (Szabó Lőrinc) MEDDŐ ÓRÁN Magam vagyok. Nagyon. Kicsordúl a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén. (Tóth Árpád) BÁNAT
Tudod mi a bánat? Várni valakit ki nem jön el többé, Eljönni onnan,hol boldog voltál, S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit,ki nem szeret téged Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek, Kergetni egy álmot,soha el nem érni Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet, Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak Rózsákat őrizni,mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni Mással látni meg őt és utána fordulni Kacagni hamis lemondással, Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat S imádkozni, Hogy sose tudja meg Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önnmagát, De mást lát a két szemem, Messze túl a könnyeken Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki, Mondjam meg mit jelentesz nekem? Tán büszkeségből azt felelném, Semmit,csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett, S a két szemed rám nevet Kacagva köszöntelek én is, De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig Aztán,hogy elfordulok Fáradt szememhez nyúlok S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz, De rosszul itélsz, Nem bántam meg Bárhogy is volt,nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett És csak az maradsz, Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves, S én hagytam,hogy menj csak el Hiába lett volna minden, Ki menni akar,engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom, De mögé ,már senki sem néz, Játszani a közönyös embert, Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki Mondjam meg,mit jelentesz nekem?! Egy pillanatra zavarba jönnék, S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám hallkan Semmiség,csupán az életem, S nem venné észre rajtam senki sem, Hogy könnyes lett a szemem! (Heinrich Heine) SEMMI AZ EGÉSZ Várom, hogy visszatérj, szótlan szemembe nézz, mosolyogj szomorún: - Semmi az egész! Semmi az egész . Minden volt - ennyi lett! Vezess már haza engem. Szorítsd a kezemet. Éjjelenként majd néha, ha erősek leszünk, amit remélni kellene - arra emlékezünk. (Váci Mihály)